Egy nagyvállalat vidéki egységének vezetőjével beszélgetve előjött az oly' ismerős "Régen minden jobb volt.." téma.

Elmesélte, hogy kollégáival régebben legalább hetente egyszer elmentek sörözni, kapcsolatuk pedig - túlmutatva a kollegiális viszonyon - sokkal inkább barátinak volt nevezhető. Aztán valahogy minden megváltozott, a sörözések ritkultak, majd megszűntek. Maradt a munka, immáron sokkal rosszabb hangulatban.

A coaching felkérés alapján tudható volt, hogy kollégái is hasonló cipőben járnak. Romlott a team együttműködésének minősége, rosszkedv és fúrkálódás ütötte fel a fejét a korábbi élcsapatban.

Mikor kezdődött ez az erjedési folyamat? Pontosan senki nem tudta felidézni, de az biztos volt, hogy a szervezeten belüli megváltozó hatalmi viszonyokkal kiszabadult egy szellem a palackból, és már senki nem tudta, hogyan lehetne őt visszakényszeríteni oda.

A szellem kiszabadult, a tűz kihunyt, egy húr elpattant, valami pedig véget ért... És valaminek/valaki(k)nek változ(tat)nia kellett. Első körben azt néztük meg, hol vannak a deficitek, mi kellene ahhoz, hogy egy új egyensúly alakulhasson ki. Kiderült, hogy egy ideje nem csak sörözések nincsenek, de ünnepek sem. Hiába ért el a cég és a részlet sikereket, ezek belesimultak a hétköznapok szürkeségébe. Nem voltak csúcspontok, nem volt ünneplés és senki nem engedte meg magának azt a pillanatnyi lélegzetvételt, ami nagyon kell a magas teljesítmény fenntartásához és a mindig következő kihívás előtti erőgyűjtéshez. 

Amíg kliensem egyenrangú volt a többi munkatárssal, a közös lazítás evidencia volt számára. Viszont amikor kinevezték vezetőnek, bekapcsolt nála egy "Légy tökéletes!" program, és a teljesítmények mögött egyre kevésbé látta meg saját magát és kollégáit. Nem bírta elviselni a hibázást és nem tudta tolerálni a mechanikus, ahogy ő mondta "gondolkodás nélüli" munkavégzést. Türelmetlen lett, arrogáns, bántó. Folyamatos kudarcként élte meg, hogy csapata nem tudja követni az ő tempóját, a korábbi söröző cimborák pedig úgy érezték, hogy mióta kiemelték őt közülük, hatalmi allűrjei lettek. Kutya-macska barátság lett a régi jó viszonyból, ahol mindkét fél hunyorogva méregette a másikat a szeme sarkából. 

A feladat kettős volt: kliensemnek meg kellett értenie, hogy miért nevezték ki vezetőnek. Egy csapatért volt felelős, annak erős és gyengébb láncszemeivel együtt. Az ő feladata az volt, hogy ebből a csapatból a legjobb teljesítményt hozza ki (korábban már bebizonyították, hogy képesek erre), nem pedig az, hogy vezetőként annyira előre szaladjon, hogy már ne is lássák őt a többiek. Szintén engednie kellett a magával és csapatával szemben túlzott szigorúságból, mert látható volt, hogy ő maga sem bírja a diktált tempót. Meg kellett látnia és értenie, hogy milyen volt az ő csapatában dolgozni. Egy olyan teamben, ahol csak elvárások vannak, semmi dicséret, örök elégedetlenség. Ezután pedig megkerestük azokat a módszereket, amelyekkel konstruktív visszajelzéseket tudott adni, beleértve természetesen a pozitívakat is. Szintén fontos volt a reális elvárások megfogalmazása, tiszta kommunikációja, és az ezek teljesüléséhez vezető úton a szükséges korrekciók humánus végrehajtása.

A csapatnak pedig fel kellett fedeznie a vezetőben munkáló hatalmas energiákat, a közös siker iránti olthatatlan vágyat, a családi örökségként is felfogható kérlelhetetlen maximalizmus mögötti megfelelési törekvést és az "érted haragszom, nem rád" attitűd lényegét.

Jelenleg az ünnepnapok visszacsempészésén dolgozunk az egyre kevésbé szürke hétköznapokba. Vannak még nem teljesen begyógyult sebek, sérelmek és fájdalmak, de a gyógyulási folyamat megkezdődött. Erősödik a bizalom, és ez jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.