A cég vajon ki? Ember? Állat? Tárgy? Élő? Élettelen? Valami más? Mindegyik? Egyik sem?

Meddig ugyanaz és mikortól más? Mi teszi állandóvá? Mik a külső határai? A neve? A székhelye? A tevékenysége? A tagjai? Az ügyfelei?

Mi történik ha valaki távozik a cégtől? És ha mindenki? Ha már az alapítók sincsenek ott, akik emlékezhetnének a kezdeti bátortalan lépésekre és a közös indulás hurráoptimizmusára? Ha már senki nem ismeri azokat, akikről a legrégebbi anekdoták szólnak? Ha már a tablókról idegen arcok néznek vissza a mostaniakra? Ha már nincsenek meg az első időszak cinkos összekacsintásai? Amikor a régi dolgok már fekete-fehérek?

A cég attól még ugyanaz? Vagy mindig más volt? Mindig másnak hitték, mint ami valójában? Vagy sosem volt az?

Neki van-e emlékezete? És ha van, hogy éli meg a változást? És az elmúlást? Dédelget-e régi édes emlékeket vagy csak a jelenben él? Képes felejteni? Fáj-e neki, ha felejt? Fáj-e neki, ha nem felejt?

Tud reinkarnálódni? Van karmája? Van nirvánája? Át tudja élni a mindent és a semmit? Ha hamvaiból újjáéled, emlékszik még arra, hogy mi volt a hamvak előtt? Tanul belőle? Tud-e tanítani? 

Egy nagyvállalat vidéki egységének vezetőjével beszélgetve előjött az oly' ismerős "Régen minden jobb volt.." téma.

Elmesélte, hogy kollégáival régebben legalább hetente egyszer elmentek sörözni, kapcsolatuk pedig - túlmutatva a kollegiális viszonyon - sokkal inkább barátinak volt nevezhető. Aztán valahogy minden megváltozott, a sörözések ritkultak, majd megszűntek. Maradt a munka, immáron sokkal rosszabb hangulatban.

A coaching felkérés alapján tudható volt, hogy kollégái is hasonló cipőben járnak. Romlott a team együttműködésének minősége, rosszkedv és fúrkálódás ütötte fel a fejét a korábbi élcsapatban.

Mikor kezdődött ez az erjedési folyamat? Pontosan senki nem tudta felidézni, de az biztos volt, hogy a szervezeten belüli megváltozó hatalmi viszonyokkal kiszabadult egy szellem a palackból, és már senki nem tudta, hogyan lehetne őt visszakényszeríteni oda.

A szellem kiszabadult, a tűz kihunyt, egy húr elpattant, valami pedig véget ért... És valaminek/valaki(k)nek változ(tat)nia kellett. Első körben azt néztük meg, hol vannak a deficitek, mi kellene ahhoz, hogy egy új egyensúly alakulhasson ki. Kiderült, hogy egy ideje nem csak sörözések nincsenek, de ünnepek sem. Hiába ért el a cég és a részlet sikereket, ezek belesimultak a hétköznapok szürkeségébe. Nem voltak csúcspontok, nem volt ünneplés és senki nem engedte meg magának azt a pillanatnyi lélegzetvételt, ami nagyon kell a magas teljesítmény fenntartásához és a mindig következő kihívás előtti erőgyűjtéshez. 

Amíg kliensem egyenrangú volt a többi munkatárssal, a közös lazítás evidencia volt számára. Viszont amikor kinevezték vezetőnek, bekapcsolt nála egy "Légy tökéletes!" program, és a teljesítmények mögött egyre kevésbé látta meg saját magát és kollégáit. Nem bírta elviselni a hibázást és nem tudta tolerálni a mechanikus, ahogy ő mondta "gondolkodás nélüli" munkavégzést. Türelmetlen lett, arrogáns, bántó. Folyamatos kudarcként élte meg, hogy csapata nem tudja követni az ő tempóját, a korábbi söröző cimborák pedig úgy érezték, hogy mióta kiemelték őt közülük, hatalmi allűrjei lettek. Kutya-macska barátság lett a régi jó viszonyból, ahol mindkét fél hunyorogva méregette a másikat a szeme sarkából. 

A feladat kettős volt: kliensemnek meg kellett értenie, hogy miért nevezték ki vezetőnek. Egy csapatért volt felelős, annak erős és gyengébb láncszemeivel együtt. Az ő feladata az volt, hogy ebből a csapatból a legjobb teljesítményt hozza ki (korábban már bebizonyították, hogy képesek erre), nem pedig az, hogy vezetőként annyira előre szaladjon, hogy már ne is lássák őt a többiek. Szintén engednie kellett a magával és csapatával szemben túlzott szigorúságból, mert látható volt, hogy ő maga sem bírja a diktált tempót. Meg kellett látnia és értenie, hogy milyen volt az ő csapatában dolgozni. Egy olyan teamben, ahol csak elvárások vannak, semmi dicséret, örök elégedetlenség. Ezután pedig megkerestük azokat a módszereket, amelyekkel konstruktív visszajelzéseket tudott adni, beleértve természetesen a pozitívakat is. Szintén fontos volt a reális elvárások megfogalmazása, tiszta kommunikációja, és az ezek teljesüléséhez vezető úton a szükséges korrekciók humánus végrehajtása.

A csapatnak pedig fel kellett fedeznie a vezetőben munkáló hatalmas energiákat, a közös siker iránti olthatatlan vágyat, a családi örökségként is felfogható kérlelhetetlen maximalizmus mögötti megfelelési törekvést és az "érted haragszom, nem rád" attitűd lényegét.

Jelenleg az ünnepnapok visszacsempészésén dolgozunk az egyre kevésbé szürke hétköznapokba. Vannak még nem teljesen begyógyult sebek, sérelmek és fájdalmak, de a gyógyulási folyamat megkezdődött. Erősödik a bizalom, és ez jó.

I've created a monster, 'cause nobody wants to

See Marshall no more, they want Shady

Eminem: Without me

---

Egy ismerősöm arra panaszkodott a minap, hogy az Excel táblázatai átvették az élete feletti uralmat. Gyakorlatilag már az Excelből él: ott tartja nyilván a napi feladatait (eddig rendben...), azt, hogy mikor és mennyi időt kell a gyerekeivel foglalkoznia, mikor kell kitakarítani az autót, mikor gyújthat rá, és hogy mikor kell az Excel file-ok backup-ját backup-olni, hiszen sose lehet tudni.

- És a nyaralások? - kérdeztem. 

- Nyaralások nincsenek.

- Miért?

- Az nem produktív.

- A családod ezt hogy éli meg?

- Elfogadtak ilyennek, hiszen tudják, ha nem ilyen lennék, nem tartanánk itt.

Elmesélte, hogy régen nem volt ilyen. Volt idő, amikor a spontaneitás még jelen volt az életében, de aztán a munkája úgy alakult, hogy mások helyett is helyt kellett állnia, és a túlélésének (látszólag) egyetlen eszköze a feladatok (agyon)szervezése, a priorizálás és a merev rendszerben való létezés volt.

Csakhogy ez az idő elmúlt, a merev rendszer pedig lassacskán börtönné változott. Az Excel most már nem jóindulatú segítő, hanem egy diktatórikus börtönparancsnok, akinek minden állandóan a kedvében kell járni, különben nem tudjuk, mi fog történni.

Mi is történhetne? Ha újra beengedné a spontaneitást az életébe, vissza helyezné a kontrollt a külső pozícióból saját magába. Ő döntene arról, hogy mikor, mi, miért fog történni. És persze az övé lenne a felelősség is.

Mitől félhet? Szerintem első sorban az intimitástól, annak pszichológiai értelmében: a társas érintkezés legtöbb örömöt nyújtó formája, ami persze az érzelmek és szükségletek őszinte kifejezése miatt magában hordozza a sérülés veszélyét. Olyasvalakinek, aki nagyon eltávolodott a saját érzelmeitől, szinte lekapcsolta a jobb agyféltekéjét és minden bizalmát az Excelbe vetette, nagyon bonyolult lehet kiigazodni az érzelmek rosszul strukturált világában.

És bár minden eszközzel igyekszik agyonszervezni a családja életét, nehogy spontán, meghitt pillanatok alakulhassanak ki, azt azért elmondta, hogy amikor a gyerekeit megöleli, érzi a belőlük áramló energiát.

Van remény.